A weboldalunkon cookie-kat használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk.

Részletek Rendben!
Gaszt István interjú

A kézi vésőtől a szikraforgácsolásig – Gaszt István portréja

Blog

Érden, az M6-os autópálya mellett, megpillantva azt a futurisztikus csarnokot, ami a GIA Form Kft. otthona, kevesen gondolnák, hogy egy többgenerációs családi vállalkozás történetének látványos elemét látja épp. Gaszt Istvánnal, a szerszámgyár és műanyag fröccsöntő alapítójával, 70. születésnapjának alkalmából beszélgettünk, 55 év munkájáról, a család szerepéről a vállalkozásban és a hazai gazdaságtörténet furcsa fintorairól.

 

A GIA Form, egy olyan családi vállalkozás, aminek a fundamentuma - a családon túl - Gaszt István 55 évnyi szakmai tapasztalata, mikor és hogyan készítette el első fémtermékét?

 

1960-ban mentem szerszámkészítő tanulónak, a diósdi csapágygyárba, először csőszerelőnek vettek fel, mert akkoriban ezt a szakmát érettségihez vagy jeles bizonyítványhoz kötötték, nem a tudáshoz, nekem „csak” 4-es volt a bizonyítványom. Igen ám, de a tanműhelyben látta a mester, hogy jó a kézügyeségem és én is kértem, hogy szerszámkészítő lehessek, ezt támogatták, referenciát kaptam tőlük és kérvényeztem fölvételemet Budapestre, a Váci úti ipari iskolába, ahol felvettek és egyúttal figyelmeztetett az igazgató, ebben az iskolában nehéz lesz jó tanulónak lenni, de nekem sikerült jó bizonyítványt szereznem. 1963-ban felszabadultam az iskolából, majd egy év után láttam, hogy ha én ezt a szakmát rendesen ki akarom tanulni, akkor nem elég csak szerszámjavítással foglalkozni, ekkor édesapám közbenjárásával, találkozhattam a Ganz Villanyműveknél egy művezetővel, aki segített bejutni a nagy gyárba. Itt az volt a szokás, hogy az újoncot egy idősebb mester mellé tették és közösen készítették a szerszámokat. Egy-két szerszámot elkészítettünk együtt, majd egyedül készítettem kivágó szerszámokat, utána csináltam célgépeket, olyat például, mint a 220 megawattos turbinába való tekercsbehúzó berendezés, aminek az emlékplakettje a régi üzemünk falán még a mai napig látható.)

 

A 80-as évekig egyáltalán nem volt szabadpiac, de még a víziója sem élt, mi motiválta akkoriban?

 

Akkoriban, amikor kiadtak egy munkát, a csoportvezető lehozta a gyárba a feladatot, kiterítette a vázlatokat és megkérdezte, hogy ki vállalja. Nagyon szerettem a kihívásokat, újításokat kitalálni, így minden új feladatban igyekeztem részt venni. Egy nagy gyárban akartam egy biztos helyet, szakmailag mindent megtanulni, jó mesterré válni. Úgy gondolom, elégedettek voltak velem… Már csak abból is, mert katonakorú voltam, négyszer vagy ötször is voltam sorozáson, de a gyárból nem engedtek el, mert az akkor Franciaországból érkezett, szilíciumos mozdonyok hidraulikáinak a felszerszámozását én végeztem, kellettem nekik. Amikor nősültem, 1968-ban még szakszervezeti beutalót is kaptam a nászútra, igaz csak egy főre szólót, de az Idegen nyelvű könyvesboltban, ahol a nejem dolgozott, ott egészítették ki két főre, a siófoki nászutat. Nemrégiben jártunk arra, az egész parton már csak az az egy régi szálló, ami megvan, mindent elbontottak. Ez jó érzés volt.

 

Miért nem maradt a Ganznál?

 

1971-ben, Érden épült a Mezőgépnél a kovácsoló üzem, akkor egy barátom kérdezte, hogy lenne-e kedvem átjönni. Mivel közelebb volt, mint Budapest, nem kellett bejárni, az üzem is újonnan épült, kihívást éreztem a lehetőségben és eljöttem Érdre. Itt rengeteg újítást csináltunk, nagyon jó pénzt is kaptunk érte. Beadtuk az elképzeléseinket újításra, mellé csatoltuk a számításokat, hogy mennyivel növeli a termelékenységet és ezt díjazták. 18 évig dolgoztam itt és komoly feladatokat kaptam, a kovácsoló üzemben, a 3D szerszámokat kézzel véstük, később másoló marógépekkel, kézi köszörűvel felsablonoztuk és véstünk, persze hol volt annak a pontossága a mai szikraforgácsolókhoz képest?!

 

Díjazott innovációk a szocializmusban

 

A hetvenes években a vágyott szocialista fejlődés további építése érdekében bevezetett gazdasági reform célja, hogy fejlessze a termelő erőket és a szocialista tulajdonviszonyokat, a tervgazdálkodás módszereinek tökéletesítésével és fejlesztésével gyorsítsa meg a szocialista társadalom teljes felépítését. Ennek érdekében anyagilag is ösztönözték az újítókat. A műszaki újítások díjazásáról szóló első jogszabály, a 11 940/1948. Korm. sz. r. 1. §-a alapelvként kimondotta a következőket: „Nemzetgazdaságunkban (iparban, bányászatban, közlekedésben, mezőgazdaságban stb.) valamely hasznos eredmény elérése vagy valamely szociális szükséglet kielégítésére alkalmas újítás szerzőjét az újítás elfogadása és megvalósítása esetén a jelen rendeletben megállapított pénzbeli díjazásban kell részesíteni. A megtakarítás nagyságától függően az újítási díj összege a gazdasági eredmény első 5000 Ft-ja után fizetendő 10%, a következő 5000—20 000 Ft-ig terjedő rész után 8%, a következő 20 000—100 000 Ft-ig terjedő rész után 5%, a következő 100 000—1 millió Ft-ig terjedő rész után pedig 3%, az 1 millió Ft-on felüli rész után pedig 2%.

 

1988-ban indította el a családi vállalkozást, hogy vezetett odáig az út?

 

Megéreztük a változást, a főnökeim kérdezték is később, hogy honnan tudtuk, hogy rendszerváltozás lesz, de valójában nem tudtuk. A nyolcvanas években már lazábbak voltak a gazdasági érdekeltségű társulások létrehozásának a feltételei, így mi is elkezdtünk GMK-ban bedolgozni, 5 évig, miközben dolgoztam a főállásomban is. Viszont a GMK-val nagyon jól lehetett keresni. 1988-ban hoztuk meg a döntést – a feleségem a GMK-ban készítette elő a könyvelést -, ami nem is volt nehéz, hiszen a munkahelyemen 6000 forintot kerestem egy hónap alatt, míg a GMK-ban volt, hogy 40 000 forint is összejött. Ebből, a bedolgozói munkákból vettük meg az első marógépünket, amit Csepelről dobtak ki, ami úgy saccolom, hogy az 1920-as években készült. Egy svájci, transzmissziós hajtású masina, amit egy év alatt rendbe hoztam, ezzel és egy asztali fúrógéppel, valamint egy műszerész esztergával indítottuk el a családi vállalkozásunkat otthon. A feleségem, hol kis szegecseket készített, hol anyagbeszerzésen volt a régi Wartburggal, mindent együtt csináltunk, a nagyfiam leszerelt a seregből, ő is beállt dolgozni és gyakorlatilag, ez a mai napig így működik. Attila később kapcsolódott be, mert először a vendéglátóiparban helyezkedett el, majd amikor úgy látta, hogy még sincs annyi vendég és pénz, mint szeretné, inkább ezt csinálta ő is. Hallgatott rám, mondtam a fiaimnak mindig, hogy ez biztosan jó - mondván a világban bármit gyártanak, ahhoz mindenhez szerszám kell - még akkor is, ha mi vagyunk az utolsó mohikánok, miután a vasipar bedőlt.

 

GMK

 

A nyolcvanas évek reformjának új fejleménye, hogy az állami nagyiparban is megjelenhettek a vegyes formák. Gyorsan nőtt a vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk) és a gazdasági munkaközösségek (gmk) száma. A vállalati gazdasági munkaközösséget a vállalati szervezet egy alegységében (brigádban, műhelyben stb.) dolgozók alapították. Munkaidő után többnyire ugyanazokon a gépeken, berendezéseken ugyanazokat a termékeket állították elő, ugyanazokat a szolgáltatásokat végezték, mint munkavállalóként a főmunkaidőben. A vállalattal azonban nem mint bérmunkások, hanem mint a vállalkozók közössége szerződtek. Nem munka-, hanem üzleti (bérleti) szerződést kötöttek. Vállalkozásuk hasznát a termelés, a szolgáltatás bevétele és a bérleti díj különbsége adta. Számuk igen gyorsan nőtt: 1981-ben alig néhány tucat ilyen szervezet működött az iparban, 1986-ban – ez az év volt a tetőpont – már több mint 14 ezer vgmk-ban 184 ezer ipari munkás 11,8 milliárd forintnyi bruttó termelési értéket állított elő. (Statisztikai Évkönyv [1987] 109. o.) A gyors növekedés ellenére a vállalati munkaközösségek szerepe marginális: az 1986-ban az állami iparban foglalkoztatottak 1,4 százaléka az állami ipar termelésének 0,9 százalékát állította elő.

 

Mik voltak a nagy fordulópontok?

 

A rendszerváltozás, nagy lehetőségeket hozott. Hozzájutottunk olyan nagy gépekhez, amiket a privatizáció során adtak el potom pénzekért, amiből fel lehetett építeni egy jól működő vállalkozást. MOM-ból vettünk esztergát, palást köszörűt, marógépet, megszereztük a Kismotor és Gépgyárból a marógépét, egy élköszörűt és egy sugárfúrógépet. Csepelről szereztük be az esztergát, az még ma is működik. Amikor a régi, rozsdás marógépet meglátták a barátaink, szomszédaink, kinevettek és hitetlenkedve kérdezték, hogy mit akarok ezzel…? Aztán szombaton is dolgoztunk, vasárnap is dolgoztunk, nem mondtunk nemet munkára és eddig jutottuk. Igaz, vannak irigyeink, de inkább száz ilyen, mint egy sajnáló. Amikor azt mondják, hogy könnyű nekem, azt is mondják, hogy igaz, mindig égett a villany a műhelyben, ha este volt, ha hétvége, ha tél, ha nyár, a munka ment.

 

A másik ilyen jelentős pont, az első külföldi megrendelésünk. A kiválást követően bedolgoztunk a Cooptim Hegesztéstechnikai Kft-nek, akik a német Krause által felvásárolt Mezőgépnek gyártottak termékeket. Egyre több és komolyabb megrendeléseket kaptak, amiket nem tudtak megcsinálni, így kerültünk mi a képbe, kiszervezték a munkát nekünk, mivel ismertem az ottani gépparkot, tudtam, hogy milyen szerszámokkal lehet majd jól dolgozni. Ettől kezdve 16 évig gyártottunk a létragyártó Krausernek szerszámokat, annyira jól sikerült a megbízás, hogy hozta magával a többi megrendelést. Egy alkalommal kihívtak minket a kölni vásárra, ahol eladtak egy olyan kőműves állványrendszert, ami még le sem volt gyártva, sőt szerszám sem volt a legyártásához. Leültünk, megmutatták az alkatrészrajzokat, ebéd után árat mondtuk, egy márkát nem alkudtak. A következő három hónapban elkészítettük az állványzat szerszámot és annyit kerestünk, hogy tudtunk venni egy kettő és fél millió forintos haszongépjárművet. A minőségi munka, mindig hozta többi megrendelést magával.

 

Ennyi a titok? Hogy lehet gazdasági-, politikai változásokat, generációváltást sikerrel átvészelni?

 

Szoktam mondani Attilának, a kisebbik fiamnak, hogy visszatekintve nagyon bátrak voltunk, hogy ezzel a gépparkkal, elvállaltuk a megbízásokat. Sem telefonunk, sem faxunk nem volt, közben a német megrendelő csak akkor volt hajlandó szerződni velünk, ha van faxunk. Vettünk egy faxot, a szomszéd doktornővel megosztottuk a telefonvonalat, így lett telefonunk is. Hagyományos – már akkor régi gépekkel -, komoly, jó minőségű munkadarabokat küldtük ki Németországba.

 

A következő német kapcsolat is az elvégzett munkából jött létre: a Krausenél dolgozott egy német főmérnök, ők szerelték itthon az első automata gépsort, de bajba kerültek, mert eltört egy vágólap, amit nem tudtak pótolni, az ismeretségnek köszönhetően hozzánk került a mentőakció, egy hétvége alatt elkészültünk a vágólappal és ez egy olyan alapot biztosított, ami további munkamegrendeléseket eredményezett. Miután a főmérnök új céget alapított, egyre több németországi üzletszerzővel ismerkedtünk meg és szállítottuk nekik a különböző termékeket. A szorgalom mellett, az elhivatottság, a minőségi munka és a folyamatos fejlesztés, ami fenn tud tartani egy családi vállalkozást s, hogy ne engedjünk be idegen tőkét. Én ebben hiszek.

 

Az újítások most, a IV. ipari forradalom idején is fontosak. Hogyan vélekedik a digitalizációról?

 

Mi még manuálisan készítettük a szerszámokat, ha egy üreget ki kellett munkálni, akkor berajzoltuk, a sorlyukakat befúrtuk, kivágtuk, nagyreszelővel kireszeltük, nehéz munka volt és közel sem hozott olyan pontos eredményt, mint a huzal szikraforgácsoló. Rengeteget fejlődött ez a szakma, a számítógépeknek köszönhetően és ez csodálatos. Én nem idegenkedem, csak időm nem volt beletanulni. Nagyon sokáig otthon, az ebédlőasztalon, kockás papíron terveztem a szerszámokat, többnyire fejben dolgoztam, de akkor még csak havonta két-három szerszámot készítettünk, az eltartotta a családot. Először otthon bővítettünk, aztán Várpalotán, Érden, majd kinőttük a hétszáz négyzetmétert is, építkeztünk újra, 2013-ban átadták ezt a fantasztikus épületet, de már most szóltam a fiúknak, hogy ki fogjuk nőni ezt is, de nem baj, ott a szomszédban a kukoricás…